Schuster Lóránt - Csiriz (könyv)

A könyv külső megjelenése hasonló a korábbi életrajzhoz, ezúttal is egy keményfedeles, cérnafűzött, a korábbihoz hasonló terjedelmű kiadványt kapunk. Lóránt most is Rozsonits Tamással együttműködve, kocsmai beszélgetések képében öntötte végleges formába a gondolatait. Ezek a gondolatok azonban elsősorban nem a P. Mobil vezetőjéről szólnak, hanem átfogóan, de nem általánosítva a hazai zeneipar mindenkori helyzetéről kapunk egy tükörképet.

Lórántnak volt miből merítenie, a zenekar működését ugyanis évtizedeken át minden körülmény hátráltatta, pontosabban fogalmazva ellehetetlenítette. Itt és most nem csak a korabeli kultúrpolitikai háttérre gondolok, hanem a részben ettől független rengeteg tagcserére is. A zenekarnak ezek miatt többször is szinte a nulláról kellett újrakezdenie, azonban két dolog mindig vitte előre a Mobilt, az egyik ugye maga a főhős, a másik pedig a mobilisok közönsége.

A könyv célja nem az volt, hogy a szerző leszedje a keresztvizet a zenekar volt tagjairól, illetve  a magyar zeneipar szereplőiről. A közönségsiker mellett viszont megmutatja a műfaj árnyoldalait is, melyek sokszor a háttérben zajlanak és nekünk, rajongóknak többnyire fogalmunk sincs róluk. Aki továbbra is lila felhő mögül szeretné figyelni kedvenceit, óvatosan közelítsen az olvasmányhoz! A csiriz ugyanis, mint tudjuk ragadós, így nehéz lesz letenni a könyvet.

Lóránt a könyvet a tőle megszokott alapossággal építette fel, minden olyan témát érint, ami egy zenekar működését befolyásolhatja. Szó esik a technikai háttérről, a koncertszervezés ismétlődő problémáiról, a roadokról, az akár szerződéses formában is megerősített adott szó megtartásának hazai gyakorlatáról. A koncertek szervezésének négy alapszabálya rendkívül tanulságos, nemcsak a pályakezdő zenekaroknak, hanem azoknak is érdemes átrágniuk ezeket a sorokat, aki évtizedek óta koptatják a hazai színpadokat.

Lóránt egy hosszabb gondolatsort szentel a hazai kereskedelmi rádiók és egyéb médiumok “áldásos” tevékenységének, munkájuknak, amit az elmúlt három évtizedben a magyar rockzenéért tettek. Érvelését lejátszási és közösségi oldalas adatokkal is alátámasztja.

Részlet a könyvből:

Erdős Péter. Egy időben szitokszó volt a neve, és nem véletlenül. Az volt a szavajárása: ”saját szavam, akkor vonom vissza, amikor akarom.” Ezzel az emberrel kellett megállapodni, ha valaki lemezt szeretett volna kiadni. Arató András diszkós mesélte, hogy a mamájának az volt a véleménye róla: ”a fajtánk szégyene”. De még most, 35 év után is derülnek ki dolgok kettőnk viszonyáról.

Az Égi zenekar fesztiválon fellépő kitűnő debreceni szólógitáros, Felkai Miklós ajándékozott meg a következő történettel. A Neoton tagjai meghívták azzal, hogy ha feljön Pestre, akkor látogassa meg őket egy próbán. Be is ült a Vörösmarty téri terembe, pont az Erdős mögé. A Neoton játszott, az Erdős szakértett. Aztán egyszer csak hátrafordult valamiért, és meglátta a Felkait. Torkaszakadtából elkezdett ordítani vele, hogy azonnal takarodjon ki a helységből. Az Éva a színpadról kétségbeesetten próbálta neki mondani; … de Péter, Ő…. nem érdekel, takarodjon innen …de Péter Ő nem a Schuster Lóránt, hanem a Felkai Miklós! Nagy nehezen megértette, és bocsánatot kért. Szegény Felkainak szerencsétlenségére ugyanolyan szelíd lóarca, hosszú haja, bajusza volt, mint nekem.